Kossuth Zsuzsanna hadiápoló és csipkeverő

 

A nők az 1848-as forradalomban és a szabadságharc háborús körülményei között is megállták a helyüket. Kossuth Zsuzsannát, bátyja 1849. április 16-án, az „összes tábori kórházak főápolónőjévé” nevezte ki. Ő sem volt szervezőkészség híján: a Pesti Hírlapban megjelent felhívására az asszonyok tömegesen jelentkeztek ápolói szolgálatra. Zsuzsanna helyzete nem volt könnyű, a hadsereg vezetői közül többen vonakodtak engedelmeskedni egy nőnek. Mégis – európai viszonylatban is úttörő módon – megszervezte a hadiápolást, bejárta az egész országot és három hónap alatt 72 tábori kórházat állított fel. Lelkesedését csak fokozta személyes tragédiája, hiszen férjét, Meszlényi Rudolfot, a szabadságharc kitörése előtt, 1848 januárjában vesztette el. Férje halálakor még harmadik gyermeküket várta. A depresszióból a szabadságharc eseményei és a hazája iránti tenni akarás ragadta ki.

A megtorlás éveit ő is megszenvedte. Többször került börtönbe, de tárgyalásán egykori hadifogoly osztrák tisztek tanúsították, hogy a honvédekhez hasonló gondos ellátásban részesültek, ezért felmentették és szabadon engedték.  1851 decemberében, a távolból Kossuth által is támogatott Makk-féle fegyveres szervezkedés leleplezésekor őt is elfogták. Egy szál hálóingben hurcolták börtönbe Lujzával, Kossuth másik húgával együtt. Végül 1852-ben a Kossuth család nőtagjait – összesen kilenc gyermekkel együtt – kitoloncolták az országból. Először Brüsszelben telepedtek le, ahol Zsuzsanna csipkeverő műhelyt tartott fenn. Ott halt meg Kossuth édesanyja, úgy, hogy fiát többé már nem láthatta..

Ezt követően Zsuzsanna húgához, Emíliához az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Itt is a Brüsszelben kitanult csipkeverésből próbálta fenntartani magát és gyermekeit, de a börtönben szerzett betegségektől meggyötört teste hamar feladta a küzdelmet. Fiatalon, 37 évesen érte a halál. Emília, kit csapodár férje elhagyott, példás egyedülálló családanyaként állt helyt az Újvilágban, kifőzdét nyitott és abból tartotta fenn egymaga a gyermekeket. Sírjára valaki, tán egy másik magyar sorstárs, emlékezetből egy Vörösmarty vers idézetét rótta fel: „Látogató, ha keres, mondjátok, nem vagyok itthon: lelkem a kedves hon messzi határira szállt.”